Ez kellett hozzá, hogy megszeressem a testemet

O Kitti 2020 március 02.

Sosem gondoltam volna, hogy a testemről, az arról alkotott képemről fogok posztot írni. Ez már önmagában árulkodó, mert bármilyen hülyén hangzik úgy tettem, mintha nem is lenne. Úgy értem, hogy bármit elbír. Hízás, fogyás, cigi, bulik, gyorskaja, stressz, lábon kihordott betegségek - nem számítanak, mert úgysem lesz semmi bajom. 

 

Photo by Jana Sabeth on Unsplash

Biztos sokan ismeritek azt az érzést, amikor valaki először szól be életetekben, hogy nagy a seggetek (lóg a melletek, rövid a lábatok, vastag a bokátok, túl vékony a karotok stb.), amire ti addig nem tekintettetek problémás testrészként, mint aminek baj lenne a méretével, vagy mint amiről egyáltalán véleményt kéne formálni. Elkezdtétek kívülről nézni saját magatokat. Tavaly ezt megfordítottam, és nem kívülről, hanem hosszú, kemény mentális munkával, kiscsákánnyal feszítettem fel a képzeletbeli burkomat. én magam értékeltem magamat - a testem halandó, megbetegedhet, de amíg vagyok és létezem, mostantól a legjobbat fogom neki adni. 

Belegondoltatok már, hogy mekkora csodálatos, organikus gépezet a testetek? Hogy most, ebben a pillanatban is sejtek milliói dolgoznak szorgosan, hogy zavartalanul élhessétek a mindennapjaitokat. 

Meggyőződésem, hogy nem így lennék most 2020 márciusában, és írnám meg nektek az elmúlt 1 évemet, ha nem járnék terápiára évek óta, és nem hoztam meg volna olyan döntéseket az életemben, melyekbe majdnem beleroppantam, Végül annyi rétegtől, önvádlástól, hazugságtól szabadultam meg, hogy újjászületésnek is hívhatjuk a 2017-2018 körüli időszakomat. Enélkül 2019 mérföldekkel nehezebb lett volna.
liber9.jpg

Tavaly januárban megtudtam, hogy a combomon lévő anyajegy, amit csak megelőzésképpen távolítottak el, sajnos rosszindulatú melanóma. Két nap telt el a lelet kézhez vétele és az újabb kimetszés között, ami a magyar egészségügyben szuperszonikusnak számít - 10 perccel a műtőben fekvésem után már a kórház előtt cigiztem, hiszen stresszhelyzetben rágyújtok, és különben is, nincs itt semmi baj, kimetszették, jól vagyok. A kiengedésem napján már megbeszélésre akartam sietni, amit végül lemondtak, és ezt nem is bántam, mert valami megváltozott, azt éreztem, hogy puha dolgokba akarom burkolni magam, és nem kikelni az ágyamból.

Nem tudom, mikor éreztem magam ennyire sebezhetőnek.

Onkológiai osztályon feküdtem, a mellettem lévő szobában meghalt egy anyuka, láttam, ahogy a gyerekei elköszönnek tőle. Sok volt. Szomorú voltam, a kiengedésem után volt éjjeli rohanás az ügyeletre, a seb elfertőződött, antibiotikum, szövettani eredmények, további anyajegyek levétele, vizsgálatok. Szerencsére minden rendben volt, a melanóma nem terjeszkedett mélyebb rétegekbe a bőrömben, így kimetszéssel könnyen gyógyították. Egyre kevesebbet mozdultam ki, az előző évi lendületem alábbhagyott - pedig szerelmes voltam, megszabadultam egy fojtogató munkahelytől, tele volt a jövő lehetőségekkel. Akkor mi volt a baj? Júniusra olyan alvászavarom lett, hogy nappal szinte munkaképtelen voltam, hónapokig próbáltam helyrehozni magam mindenféle házi megoldásokkal, amik aztán nem jöttek be. 

Rengeteg barátot veszítettem el a korábbi hónapokban, a munkát illetően se tudtam, mit akarok csinálni, miközben valamiből élni is kellett. Össze voltam zavarodva, nem szerettem emberek között lenni, néha kirázott a hideg, ha valaki hozzám ért, egy egyszerű bolti vásárlás is embergyűlölő monológba futott ki. 

Óriási csalódások értek a korábbi évek munkahelyein, sehol sem találtam magamat, nem tudtam, mit akarok kezdeni magammal, szinte visszhangzott a fülemben egy jól bejáratott mondat: “neked semmi sem jó.” Elhittem ezt a visszhangot, pedig egyszer már legyőztem.

Egyik reggel feltettem magamnak a kérdést:“mit akarok én? Csakis én? Megvalósítástól, magyarázkodástól függetlenül, mivel lennék boldog?” És rájöttem, hogy csakis szabadúszóként, újságíróként, bloggerként, tartalomgyártóként tudok működni. Belekényszerítettem magam olyan állásinterjúkba, amiket valójában nem is akartam, és persze amikből nem is lett semmi - csak mert TISZTES havi fizetést kell hazavinni. Igen, a szabadúszás rizikósabb, és meg fogom csinálni, így fogok élni, újságíróként. Nem telt bele pár hónap, és korábbi/új ügyfeleim lettek, mert mozgósítottam magam, azt csináltam, amihez értek. Cikkeket írtam. 


Ehhez viszont erő kellett, amit egy kiváló pszichiáter segítségével találtam meg. Tudnotok kell, hogy Magyarországon a pszichiáter írja fel a gyógyszereket, a pszichológus tartja a terápiát, nagyon leegyszerűsítve. Az első látogatásnál kiderül, hogy régi ismerősöm, a depresszió tért vissza, ezért nem tudok aludni. Ledöbbentem, mert azt hittem, régen túl vagyok ezen a szakaszon, ismerem ennek a sötét lyuknak minden zugát, és a mostani állapotom nem is hasonlít rá. A depressziónak ezer arca lehet, erről majd egy későbbi posztban. Az alvásom hosszú idő után elkezdett rendeződni, új erőre kaptam. 

Ekkor kezdtem igazán elgondolkodni a testem működéséről - augusztustól elkezdtem futni, lenyűgözött, hogy képes vagyok lefutni pár hét alatt 5 km-t megállás nélkül én, aki korábban 300 métert se tudott kocogni. Új volt ez nekem: nagy fogyás után kezdtem el a futást, elementáris erővel hatott rám, hogy erős vagyok, gyors, nem léha. Olyannyira megszerettem a futást, a vele járó izzadást, bekeményedett izmokat, levezető gyakorlatokat, hogy úgy döntöttem, feladom a legnagyobb szenvedélyemet, a cigarettát. Mondjak valamit?

Mai napig rágyújtanék, de nem fogok, mert nem akarok. 

A gyógyszerek miatt hónapok óta alkoholt sem fogyaszthatok, először elképesztően unalmas volt minden kocsmai este, baráti összejövetel, mert láttam, hogy a többiek isznak, feloldódnak, és irigy voltam, én is fröccsözni akartam. Ha hiszitek, ha nem, mára nem hiányzik. Nem állítom, hogy soha többé nem fogok borozni, de

őszintén szólva csak egy dolgot szeretek jobban a spicces állapotnál: józannak maradni. 

Tényleg meg lehet szokni ezt is, kell az elhatározás, persze, meg akaraterő, de leginkább az érzelmi stabilitás. Szóval ne akkor kezdjetek el leszokni, amikor éppen egy nagy szakításban vagytok, vagy elküldtek a munkahelyetekről. 

Év végére még kiderül, hogy a méhemen lévő jóindulatú daganat, a mióma a duplájára nőtt, tudtam, hogy 2020-at ezzel fogom kezdeni.

A végére már majdnem attól is sikítottam, ha valamelyik ápoló vagy orvos a közelembe jött, hagyjanak már végre békén, mit akar mindenki a testemtől.

Persze ezt a racionalitás végül felülírja, de az érzés megmarad. A lényeg, hogy a műtétem 3 hete volt, és most írom nektek ezeket a sorokat. Nem volt leányálom, de ez is arra emlékeztet, hogy mennyire szeretek élni, és 33 évesen annyi tervem van, hogy nem is tudom, hol kezdjek bele.


Rengeteget változtam - ma már nem kell sok barát, elég a pár igazi, de mindig csapódnak hozzám új és érdekes arcok, akikből sokszor barát is lesz. Még mindig nem dolgoztam fel teljesen a korábbi barátok elvesztését, hiányoznak is, de nyomós oka van, amiért nem tartjuk a kapcsolatot. Úgy érzem, a szenvedély az, ami engem éltet: nem tudok unalomban élni, folyamatosan éreznem kell a flow élményét, és végre tudom, hogy úgy élvezhetem ezt a hihetetlenül rövid földi létet a legjobban, ha a testemről ugyanúgy gondoskodom, mint az arcbőrömről.

Bowie nyilatkozta egyszer, amikor megkérdezték tőle, mitől fél a legjobban: “a félelemben leélt élettől”, válaszolta.

Azt hiszem, ez a lét egyik értelme: nekimenni a félelmeinknek, kényes kérdéseknek, majd learatni a gyümölcsöket, és élvezni az odavezető utat.  Én már nem tudok másképpen élni, itt vagyok én, életem legszemélyesebb hangvételű posztjában, amiről sosem gondoltam, hogy képes leszek megírni és publikálni.

Járjatok szűrésekre, rutinvizsgálatokra, és adjátok magatoknak a legjobbat, amit csak tudtok, mindenképpen fogadjátok el a segítő szándékot. Ez nem egy egyenletes menet, mindig lesznek benne zuhanások, én a fogyásom után is csak kövérnek tudtam látni magam sokáig a tükörben. Aztán a tavalyi év, és minden, amin a testem keresztülment, memento lett: egy tízcentis hasi, és több, kisebb heg emlékeztet arra testszerte, hogy törődöm magammal, egészséges vagyok, és előttem az egész élet. Így is lehet értelmezni a betegségeket. Még inkább szeretek élni. 

Szeretettel:

Kitti


lánylétedre a Facebookon 

 

lánylétedre az Instagramon

Kommentek