Hogyan veszíts el barátokat, és kezdj tiszta lappal, megerősödve

O Kitti 2020 március 15.

Egy ex-people pleaser vallomása

Nehezen állok neki ennek a posztnak. Sokáig törtem a  fejemet, megírjam -e egyáltalán, ha igen, mi a megfelelő hangnem, mennyit adjak ki magamból - aztán rájöttem, hogy máshogy nem érdemes. Ha a lényeget kikerülve mismásolok, azonnal megérzitek, és úgysem fogjátok szeretni a posztot. Aztán én se. Szóval jövök a lényeggel.

 

A szerelemmel kapcsolatos elméleteimnél a barátságot illető érzéseim talán még komplexebbek, intenzívebbek , viharosabbak, mert sokáig pótcsaládot kerestem barátok helyett. Nem tudtam, hogy ezt nem lehet erőltetni (és még mennyi mindent nem!), legfeljebb maguktól természetesen kialakulhatnak a már-már testvéri kötelékek. Nem tudtam, vagy nem akartam tudni, hogy a barátságok, a sziklaszilárdnak hitt kötelékek, elmúlhatnak.

Huszas éveim elején olvastam Máraitól A gyertyák csonkig égnek című könyvét. Arról ír, hogy a barátja akkor is a barátja marad, ha az megöli - sokan nem szeretik ezt a könyvet, de én nagyon rezonáltam arra, amit írt. Onnantól kezdve végig új családot kerestem, ha már az eredeti nem sikerült túl  jól. Mindenkiben, akivel kicsit is megértettem magam, az Igazit, a legjobb barátot láttam meg, akivel életünk végéig együtt fogunk lógni. Mániámmá vált, hogy segítsek másoknak, boldoggá tegyem őket, megoldjam a kihívásaikat, megmentsem őket a saját mocsaruktól, mély lelki elemzéseken keresztül biztosítsam őket arról, hogy nincsenek egyedül. És magamat, hogy jó barát vagyok, faszagyerek-jelvénnyel.  Ez egy darabig tök oké is volt, kivéve, amikor életformává vált, és

people pleaser lett belőlem. A saját mocsarától ugyanis senkit nem tudsz megkímélni, a másik fél viszont időről időre beléd tudja törölni a bajait, hogy enyhítse a fájó tüneteit,  és te szépen végighallgasd, tanácsokkal lásd el, hogy aztán abból semmit se fogadjon meg. 

Természetesen most sarkítok, mert ezek a kapcsolatok nem voltak mindig ennyire szélsőségesek, de utólag visszagondolva, éveket pazaroltam el azzal, hogy olyan emberekkel vettem körbe magam, akik nem tartottak ott, ahol én. Lehet, hogy soha nem is fognak, amivel alapvetően semmi gond nincs, mindenkinek megvan a saját útja.Valaki/valami mindig visszahúzott a terveim megvalósításában, ennek pedig tény, én is engedtem. Nem volt elég önbizalmam, talán azért is volt jó olyan emberek társaságát keresni, akik visszahúznak, mert én magam sem álltam készen a változásokra. 

Sok régi baráttal nem tartom a kapcsolatot, némelyikük pokolian hiányzik, de tudom, hogy ennek most így kell lennie, mert a jelenlegi helyzetünkben nem tudnánk egymásnak mit nyújtani. Egyáltalán nem gondolok rájuk haraggal, mindez nem azt jelenti, hogy lenézném őket, egyáltalán nem. Persze lenne olyan, akivel egy kiadós SZEMÉLYES vita igazán jólesne. 

Nem nagyon értem, miért rettegnek az emberek a konfliktusoktól. Én nem félek az összezörrenésektől: remélhetőleg őszinték, lehet, hogy fájdalmasak, de általában tanulsággal végződnek. És úgy látom, a barátságokban is kiveszőben van, hogy merjünk őszinték lenni egymással akkor is, ha az fájdalmas, kellemetlen lesz a másiknak. 

Kérlek titeket, soha ne veszekedjetek a chaten! Hihetetlen károkat okozhat a másiknak egy-egy olyan mondat, amit amúgy, a valóságban nem is mondanál a szemébe. Elgondolkodtat, mennyit értek azok a kapcsolataim, akikkel pár heves Messenger-mondat után megszakadt a barátság. Normális ez? Kis ablakban vagdalkozni a neten, és utána nem felhívni, elhívni a másikat, hogy beszéljük meg? Spekulálni, összeesküvés-elméleteket gyártani, hogy biztos ezért meg azért csinálta azt meg ezt, ahelyett, hogy leülnénk, egymás szemébe néznénk, és megkérdeznénk: “mi az isten történt?” Ezek nem párhetes barátságok, sokéves kötelékek voltak: aztán rájöttem, hogy az történik, ami eddig nem szokott. 

Nem megyek, és magyarázkodom, és nem veszem fel a fonalat a másikkal újra. Megszakítom a bevett gyakorlatot, és arra várok, hogy végre a másik lépjen. Ez számos esetben nem történt meg,

én, a people pleaser váltottam. Valami másba, amiben sokkal inkább magamat helyeztem előtérbe. 

A változás időszakában volt olyan, akivel annyira mélyre mentünk egymás megértésében, hogy szinte törvényszerű volt, valamelyik fél csúnyán fogja behúzni a féket - utólag visszatekintve ez egyáltalán nem meglepő, nem lehet barátságban terapeutát játszani, amit én nagyon szerettem előadni, különösen, amikor már jó ideje jártam a terapeutámhoz, és akaratlanul is eltanultam pár módszert tőle. Fürdőztem benne, hogy közelebb kerülhetek a barátaimhoz, valódi segítséget nyújthatok nekik, ítélkezés nélkül hallgatom meg őket, és vezetem rá őket az útra, amit végül úgyis ők választanak. 

Segíteni, segíteni, jó barátnak lenni, meghallgatni, telefonon órákat beszélni, rohanni, ha baj van, mindig ráérni, nem fáradtnak lenni, nem marad idő semmire - feltűnt, hogy semmi mást nem csinálok, mint megmenteni próbálok másokat.

Nem tudom, pontosan mikor, hogyan történt a váltás, de elkezdtem ellenállni, nemet mondani, nem ráérni órák hosszat ugyanazokat az önsegítő köröket lefutni. Az a szomorú helyzet, hogy sok barátom el is tűnt ezzel együtt. Volt, aki szó nélkül nem keresett, mások kifogásokat kerestek, én pedig elkezdtem megérezni a fájdalom mögött valami tényszerűbbet:

sokkal több időm van. 

Az igazán toxikus barátságokban szinte észrevétlenül nyesegetik a szárnyaidat is, amikor az ötleteidet, megnyilatkozásaidat, az önkifejezésed bármilyen formáját nyirbálják, gúny tárgyává teszik. Érzed te azt legbelül, hogy ez nem oké, valld be nyugodtan. Én sokáig nem ismertem be magamnak, aztán egyszer csak valahogy leesett: ha én életem első koncertjére készülök, és arra a barátom csak annyit mond, hogy “háát, reméljük nem mondjuk majd azt, hogy többet ilyet inkább ne”, ott valami nagyon nincs rendben. Azt tudni kell, ezek az emberek féltékenyek arra, hogyha bárki meg meri mutatni magát a közvetlen környezetének, vagy tágabb közösségnek: ők maguk annyira elrejtették már magukat, hogy az önkifejezés (legyen az amatőr vagy profi) minden formája zavarja őket, mert semmit sem MERNEK bevállalni, ami kockázattal, saját maguk felfedésével jár. 

three woman holding hands white walking

Photo by Katy Anne on Unsplash

Mi a konklúzió?

Mindig azt gondoltam, az a jó, ha sok barátom van. Ez mára sokat változott, pár emberre redukálódott, viszont szívesen ismerkedem újakkal, keresem az izgalmas arcokat, ahol pedig többszöri próbálkozásra sem érzem jól magam, onnan továbbállok. Zokszó nélkül. A gyerekkori legjobb barátommal is megjártunk jó néhány hullámvölgyet, még mindig van mit kibeszélni, de annyira szeretem, mint a testvéremet, és úgy is tekintek rá. Bármit megtennék érte, és ilyenből nagyon kevés van. Becsüljétek meg a tényleg kölcsönösségen alapuló barátságokat, mert a világ legnagyobb kincsei között vannak, nincs az a pénz, hobbi, ami egy igazán jó barátot pótolhatna. Aki a szemedbe mondja, ha valamit elbasztál. De utána veled együtt keresi a megoldást rá.

Olvass még!

 

Ez kellett hozzá, hogy megszeressem a testemet >>

 

lánylétedre a Facebookon >>

 

lánylétedre az Instagramon >>

Kommentek