Megnéztünk három új filmet a legfrissebbek közül és nektek is elmondjuk, szerintünk mire érdemes csámcsogni a popcornon.
Neon demon
10/2
Azért is vagyok bajban ezzel a filmmel, mert nagyon vártam és akartam, hogy működjön - Nicholas Windign Refn rendező a Drive-val lopta be magát a szívembe, ennek nyomán fedeztem fel a Bronsont is. Erőszakos férfi karakterekkel dolgozott eddig és tavaly kezdtek el csepegni az információk, hogy ezúttal női főhős lesz Refn új filmjében. És bár megfogadtam, hogy nem olvasom el előtte a filmről szóló kritikákat, elég nehéz volt kikerülni a címeket amik arról szóltak, hogy Cannes-ben kifütyülték a Neon démont.
Aztán a moziban ülve nem emlékszem pontosan, melyik pillanatnál éreztem először azt, hogy ez a film mennyire röhejesen együgyű. Arra a nem túl eredeti dichotómiára építeni fel egy sztorit, hogy a szépségipar felfalja áldozatait és vannak a ragadozók, meg vannak az ártatlanok - eredetit alkotni 2016-ban tudom, hogy már nehéz, de ugye filmet sem kell mindenkinek készíteni. Windign Refn már az Only god forgives-szel is valamilyen mások számára értelmezhetetlen, magasztos üzenetet próbált átadni - én azt a filmet szimplán csak nem tudom értelmezni. Az az érzésem, hogy nagyon szeretett volna véres modelleket mutatni horrorfilmben - a történet szerint a 16 éves Jesse Los Angelesben szeretne modellkarriert befutni, mert állítása szerint semmi másban nem jó. A szakmabeliek elájulnak tőle, szerintük megvan benne az a bizonyos plusz, a riválisai gyűlölik, Jesse-t pedig hamarosan bekebelezi a hiúsága és az iparág felületessége. Mindez pedig annyira szúrja a szemét (később szó szerint) a riválisainak , hogy a film utolsó harmada vérfürdőbe torkollik,
itt már a rendező se veszi teljesen komolyan a dolgot és a film végső, hányós (elnézést) jelenetein végre a filmmel nevetünk, nem pedig rajta.
Kétórányi tömény esztétizálás Elle Fanning főszereplésével, de felbukkan Christina Hendricks és Keanu Reeves, bár minek, sokat nem javítanak a helyzeten, igaz, nem is rontanak. Hendricks karakterével például kifejezetten lehetett volna még valamit kezdeni. Vagy nem. Vagy hagyni az egész filmet.
10 nő, aki nem fogta be a száját >>
A Bigger Splash
10/6
Szintén nagy várományos volt, ehhez képest a film első óráját ásítozva, fordulatért könyörögve töltöttem. Meglehetősen ritkán fordul elő velem, hogy le akarom hunyni a szememet filmezés közben, itt már többször is előfordult. A sztori szerint a rocksztár Marianne Lane (Tilda Swinton) kényszerpihenőre megy szerelmével (Matthias Schoenaerts) , mert megműtötték a hangszálát, így nem is nagyon beszélhet, kivéve a minimális suttogást. Idilli olaszországi nyaralásukat hamarosan váratlan vendégek szakítják félbe, Marianne egykori szerelme (Ralph Fiennes) és annak nemrég előkerült lánya (Dakota Jonhson). Hamarosan érzelmi zűrzavar bontakozik ki, csak sajnos nem elég gyorsan és nem eléggé hangsúlyosan ahhoz, hogy hinni tudjon a néző a sztoriban.
A film kétharmada iszonyatosan elnyújtott és mégsem eléggé hatásos, bár a helyszín valami elképesztően gyönyörű, szinte beleég az ember retinájába. 
A kritikák mindenhol dicshimnuszt zengtek Ralph Fiennes alakításáról - hát nem tudom, talán az volt a baj, hogy viccesnek és idegesítőnek is szánták egyszerre a karaktert, de ebből csak az idegesítő jött be, ami egyértelműen deklarált célja is volt az íróknak.
Tilda Swinton tőle nem megszokott módon egyszerűen csak felejthető, akárcsak Schoenarts, még leginkább a 17 évest alakító Johnson hozza a formáját a legjobban. A nagy csavar után persze sok minden értelmet nyer a történetben és átcsöppennünk egy misztikus, itt-ott krimibe hajló filmbe, ami mindezek mellett egy nagyon izgalmas társadalomkritikai szállal teszi vissza a filmet a szerethetőség polcára.
Túl vagyok rajta 18+ - a lánylétedre első novellája >>
Bone tomahawk (Csontok és skalpok)
10/7
SPOILER!!!
Az a helyzet, hogy Kurt Russelt szinte bármeddig elnézegetném a vadnyugati igazságosztó szerepében, ez már az Aljas nyolcasnál is bebizonyosodott. Újabb western érkezett végre a hazai mozikba is, és a három, itt elemzett film közül ez volt a nyerő - annak ellenére, hogy szintén sokkal többre számítottam, mint amit végül kaptam. Nekem ez sokkal inkább western, mint horror, bár a film végére egy egészen brutális gore jelenet is befigyel. Ami nem tetszik: a sztori alapján a vadember és a civilizáció csap össze az alap konfliktusban, amit a ‘savages’, azaz a vademberek démonizálása, és a jószándékú fehér polgárok lakta Bright Hope szembenállás még inkább hangsúlyoz. Ez részemről elcsépelt, legalábbis az mindenképpen, hogy a fehér ember által megvívott civilizációs csatákat idealizáljam.
Rasszista kijelentések egyébként meglepő módon nem nagyon vannak a filmben, kivéve az elején, ahol a már “civilizált” indián városlakó szólal fel a saját népének védelmében. Kifejezetten tetszik viszont, hogy a maszkulinnak számító karakterek helyett az elesett, sérült és nagyon szerelmes Patrick Wilson és a filmben többször bolondnak nevezett Richard Jenkins végül azok, akik megmenekülnek a Wilson feleségét alakító Lili Simmonsszal. A rögtön a film elején, a két tolvaj között zajló párbeszéd garantálja a néző figyelmének felkeltését, amikor a hullákat átmotozva David Arquette azt kérdezi a rablóhaverjától, hogy a hullák “miért hugyozzák össze mindig magukat”.
Pár túlírt jelenetet leszámítva egy élvezhető film a Bone Tomahawk, a jelenlegi mozis felhozatalból is kiemelkedik.
Craig Zahlernek ez az első rendezése, íróként az Asylum Blackoutot jegyzi, de biztos, hogy a Bone Tomahawk után nagy felívelésre számíthat.
Kommentek